Szabó Csaba a kezdetekben organistának nevezte magát, és ehhez képest tényleg elhalt állati és növényi szervezetek egyfajta művészi újrahasznosításával foglalkozott. Telt múlt az idő, s egy ideje már helóta és bánatkertész gyanánt lép közönsége elé: ami meg azért találó, mert a betevőre, illetve, alkotásra valót fóliázó kertészként kereste, keresi. Mindezek tehát egyesülnek őbenne, és ami létrejön: utánozhatatlan stílus, szavakkal elmondhatatlan mondandó. Ő maga így ír magáról: „szeretem a havasok némaságát, a keleti zenében a csendet, az operában a tisztán kiénekelt hangokat, a borban a harmóniát, a titkot a lányok szemében, s a felhők alatt, csendben, őszillatú, földízű teát szürcsölni…”
Sokak szemében bizarr, mások számára mulatságos, egyeseknek meg drámai művei – amik amolyan térbeli képek, keretbe zárt szobrok – most épp a főtéri kávémanufaktúrában és a vasútállomással szemközt lévő Szerelmi pincesoron, a Borkatakombában láthatók.
